Agyas lélekmozi

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása egyesíti a vígjátékok évszázados ritmusát, a tudományos fantasztikumot és a szürrealisták lélekelemzős örökségét. Az egyenként is filmképes gyökereket kedélyes hangulattal tették fogyaszthatóvá, hogy a néző nagyon jól érezze magát a moziban.

A bonyolult cím bonyolult filmet rejt. Azonban nem annyira bonyolultat, hogy ne lehessen remekül szórakozni rajta azoknak is, akik nem a titokfejtős mozizás rajongói. Az egymásra boruló dramaturgiai hagyományok hagymalevelei nem csípik a szemet, mert türelmesen mindent megmagyaráznak a filmkészítők. Mégsem rágnak szájba, mert a remek párbeszédek és az izgalmas képek kárpótolnak azért, hogy a nyilvánvalót még egyszer lassabban is elismétlik az alkotók.

A történet a klasszikus vígjátékok kötelező fonalát követi, a rendszert már évszázadok óta használják színházban, és amióta van film, azóta ott is: egymásnak teremtett emberek nehezen megtalálják egymást, elveszítik, úgy tűnik, hogy minden helyreáll, közbe jön valami nagyon váratlan, hogy aztán mégis jóra forduljon minden. (Ha tragédiáról van szó, akkor a helyzet ugyanez, csak rosszra fordul minden, és a szereplők nemesek, míg itt esendők.) Ilyen formában bugyuta az alaphelyzet, és tökéletesen megegyezik az Igazából szerelem vagy a Sok hűhó semmiért című (egymástól korban és minőségben is távol álló) művekkel. A lényeg azonban sohasem a narratív vonal: a kérdés, hogy a vázra miket aggatnak a szerzők.

Itt van bőven anyag: képi sziporkában éppúgy, mint szövegben. Ha már a rétegelésnél kezdtük, jöjjön a következő darab: az agymosás vonal. A sci-fi rész a műfaj cyber punk hagyományait ápolja. Lepattant közeg, laza figurák és megdöbbentő, magyarázat nélküli, szinte természetesen megjelenő technológiai eszközök. Egyszerre vicces és ijesztő ötletek ormótlan gépekkel és folyton kilazuló csatlakozókkal.

A dramaturgia-hagyma közepén pedig ott a szürrealista lélekbelátás, az álmok-emlékek jelentésekkel teletűzdelt halmaza. A hős képzeleg és emlékezik, a tudat alatt találkoznak, akik nagyon akarnak, anya-szerető a nő, félős-féltékeny a férfi. Minél mélyebben kutat az elme önmagában, annál stabilabb az emlék, e látszólagos ellentmondást oldja fel nevetve a film, anélkül, hogy pszichológiai magyarázkodásba kezdene.

Mindezek végén pedig még az a bravúr is sikerül, hogy e három réteg édes egységben összeforrjon és tanulság is kerekedjék. Utóbbi pedig igazán erős egy nagyon szórakoztató filmtől: soha nem lesz tökéletes egy hosszú kapcsolat, de akkor is kell. A nő mindig majd gyereket akar és szerinte a férfi mindig keveset lelkizik, mindketten félnek, hogy már nem ugyanolyan lefeküdni egymással, mint az elején volt, mardos a féltékenység és a kapcsolat meggyilkolására tör az Unalom. A remekül kitalált főszereplők karakterei egyszerre különösek és tipikusak: van személyiségük, és így ha általánosságokat mondanak, akkor is hiteles maradnak. A többiek izgalmas kellékek melléjük, színessé teszik az egyszerű kérdést: van olyan hogy holtomiglan-holtodiglan?

A film egyszerre lassú és pörgős. Alig történik valami, úszkál az idősíkok, emlékek és fantáziák között. Mindez meglehetősen elborultan hangzik, mégis nagyon szórakoztató és végig könnyen követhető a film. A statikus képek szinte észrevétlenül folynak át szürreális jelenetekké, a maszkmestereknek úgy adva munkát, hogy a tobzódás egy egyszerű férfi-nő kapcsolat görcseinek tablója legyen. Tökéletesen használták ki az alkotók azt a lehetőséget, hogy filmre dolgoznak és nem színházat csinálnak. A képek trükkösek és fantáziadúsak, ráadásul nem öncélúak, hanem tökéletesen illenek a valójában belső, lélekben játszódó történetbe. A film valójában önvizsgálat pillanatait ragadja meg pazar pompával. A cselekmény valójában az érzelem.

dr. Igó